„Az életben csak az az öröm, hogy minden elmúlik, és ez ugyan néha fájdalommal jár, de a fájdalom is elmúlik, és az meg akkor már öröm.” – ilyen és ehhez hasonló mentőöveket vágnak egymáshoz ott, ahol a boldogság csíráját a keserűség levével öntözik.

A helyszín Magyarország egy nevén nem nevezett falujának utolsó – ha nem egyetlen – utcája, s annak fő színtere, a kocsma. Hivatalosan persze presszó, Misi-presszó, a tulaj után. Itt sörrel kísérik a pálinkát, pálinkával kísértik az Istent – és mindezt persze hitelre. Ez a hely mégis aranybánya, hisz itt szórja szét szemérmetlenül élete göngyöleg-gyöngyét az utca díszes-fergeteges kis kolóniája, s itt örülnek együtt ­– a másik baján.

De mikor van, hogy már kár az öröm? Vajon hány utolsó cseppet lehet tölteni a néha félig üres, néha félig teli pohárba? És ha már rég betelt, meddig mutogathatunk egymásra Isten ujjával? És mikor van túl későn rájönni, hogy úgy volt jó, ahogy volt, amíg nem lett így, ahogy van?

A válasz kacagtatóan édes nedűje és gyomorkeserűje is ott csordogál. A kocsmában.
Fogyasszák figyelmes mértékkel!
Egészségükre!