Richard Wagner: Lohengrin

Lohengrin más világból érkezik, és ezt Wagner kellőképpen artikulálja. Költői fátyollal veszi körül, különös fénnyel vonja be. Teljesen elüt a brabanti markáns, militáns környezettől. Wagnernek ez nagyon fontos volt, írásaiban is foglalkozott vele. A különbség lényegét abban látja, hogy végre legyen valaki, aki nem saját hírnevének és nagyságának a rabja, hanem önmaga marad, és önmagáért méltó a szeretetre. Ezt az ideát testesíti meg a költő Lohengrin, akinek színre lépésével a militáns katonai világ alakjai megváltoznak, megjelenésével a zene sötét színei elkezdenek kivilágosodni. Ha a darab elején egy szürke egyenruhába bújtatott maói világ tárul elénk, Lohengrin belépésével ez az egyhangú szürkeség feloldódik: egy világos és színes világ reménye sejlik fel. Ezzel a lépéssel Wagner egyben a dráma legtragikusabb mozzanatát is megteremti: csak Lohengrin képes szürke militánsból színessé varázsolni a környezetet, és erre a változásra vágyik Elza is. A lélektani bravúr azonban éppen az, hogy Elza saját vágyaival megy szembe. Képtelen a váltásra, mert mély gyökerekkel kötődik a brabanti militarizmushoz.

Ha valaki a darab hallgatása közben egy jóval későbbi remekműre, Bartók A kékszakállú herceg vára című operájára asszociál, az bizony nem a véletlen műve. A Kékszakállú ugyanis a férfi–nő kapcsolat, a köztük feltámadó szerelem egyik legtökéletesebb és legbonyolultabb ábrázolása, amelynek sok szempontból éppen a Lohengrin az előképe.”
Marton László

Műsor:
Wagner: Lohengrin –zenedráma három felvonásban
Lohengrin: Kovácsházi István
Elza: Ricarda Merbeth
Telramund: Perencz Béla
Ortrud: Linda Watson

Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara (karigazgató: Szabó Sipos Máté), a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Somos Csaba)