Ljudmila Ulickaja komédiájában a lustaság, a teszetoszaság, a tehetetlenség a legfőbb erő – azaz a szereplők életének megrontója, a közönség jókedvének motorja. És ha ebben a vígjátékban bizonyos figurák és elemek (Csehov úrtól) ismerősnek tűnnek – nos, ezúttal ez egyáltalán nem a véletlen műve…

Volt egyszer valahol, a nagy Oroszországban egy messze földön híres kert. Cseresznyefáinak – vagy meggyfáinak? – csodájára jártak. Aztán az egészet megvette (vagy megkapta?) egy bizonyos Lopahin (Lepjohin?), és onnan kezdve más lett az élet a birtokon. Ennek a Lepjohinnak (Lopahinnak?) a leszármazottai aztán sok mindent átéltek – miközben a birtok csak pusztult és pusztult. Ma már semmi sem olyan, mint régen: a nyaraló és a kert alig emlékeztet egykori önmagára. Na és akik itt élnek? Az idősek kínlódnak, veszekszenek, a múlt emlékeit idézik, a legifjabb generáció – három nővér és egy báty – alig tud mit kezdeni ezzel az örökséggel. De talán mégis lesz újjászületés. Megint feltámad a romokon a híres lepjohini építőkedv? És lehet, hogy megint igaz lesz a mondás: ahol fát vágnak, ott repül a forgács.