„Én magának zsidó vagyok?”

Budapesten vagyunk, a 2000-es évek elején. Kárpótlási ügynök csönget be egy nőhöz. A nő közli vele, hogy a családjától semmit nem vettek el, nincs miért kárpótolni őket.

„Én a zsidó kárpótlás miatt jöttem” – válaszolja erre a Férfi, mert a cégének van egy listája azokról, akiket veszteség ért a Holokauszt alatt. Nem anyagi, hanem emberi veszteség.

„Én magyar állampolgárnak születtem, nekem vallásom nem volt soha, a lánykori nevem magyar, a volt férjem neve magyar, a gyerekeim magyarok, az unokáim is magyarok lesznek feltehetőleg… (…) Ha nem is maga, de a lista készítői mégis úgy gondolják, én zsidó vagyok... Milyen alapon? És erről gondolnak is valamit, nem? Mi az, hogy zsidó?” – kérdezi a Nő.

Habár remekmű, nem véletlen, hogy eddig csupán kétszer mutatták be. Zavarba hozza a nézőt, mert olyan tabukat tör meg, melyekről még baráti társaságban is csak óvatosan merünk beszélni. Ha egyáltalán merünk. Mert a mű valós és vélt érzékenységeket sérthet: szókimondó, de nem didaktikus. Mert senki nem tud mit kezdeni, ezzel az 1998-ban megjelent színdarabbal.

Mi az, hogy zsidó? Mi az, hogy zsidó Magyarországon?
Auschwitzot meg lehet pénzben váltani?

A darab olyan kérdésekkel szembesít minket, melyeket eddig még senki nem tett fel ilyen nyíltan és pontosan ebben az országban. Pedig a megbeszéletlen tragédia nemzedékek életérzését határozta meg a múltban, és határozza meg a jelenben. Akár zsidó valaki, akár nem. Mondhatjuk transzgenerációs traumának, de nevezhetjük mély, szülőről-gyerekre öröklődő fájdalomnak és félelemnek is.

Egy férfi és egy nő beszélget egy előszobában, szereplők jönnek-mennek, zajlik az élet, s közben a szemünk előtt elvonul Magyarország XX. százada.

Idén van a magyarországi Holokauszt 80. évfordulója.
A Szappanopera olyan kérdéseket tesz fel nekünk, melyekkel ideje szembenéznünk.

A Fórum Színház és a Szentendrei Teátrum koprodukciós előadása.