IGLIC:

„Jobb volna elfelejteni nem beszélni róluk folyton fojtani fajtalan ojtani őket és viszolyogva nyoszolyogva érteni mégis. Igen jobb volna felejteni elejteni sor sár sorsára hagyni mind. Nekünk nem kell keletlen a tészta romlott a sodó ré mi fáj rémítően akkor? Mégsem hányhatsz fittyet fattyat élhetsz a pusztán langusztán ha síkos sikkant sikátorokban megkísért egy sötét idegen légió mindhalálig. (…) Valaha mütyürt motyót motyogtak hálát a boszorkánymester inasának. A kismanó kapott egy gatyát hogy hordja hebehurgya. Most utálnak minket és gyűlnek ölnek gyűlölnek egyre jobban és robban.

És mégse bírjuk őket kiverni a fejünkből.

És lebuj belebúj a belzebub fejebúbjától a talpig emberbe bújunk a bőr alá, hogy szájba rág hajba kap hetet üt egy csapodár”

Van egy világ, párhuzamos a miénkkel. Nem alatta fekszik, nem is fölötte lebeg: összefonódik vele, emberszem elől elrejtve, mégis valóságosan. Mézeskalácsházak és gyerekváltó banyák, manók, árnyak, lidércek, ágyalatti rémek elfeledett világa. Mert bár nem látjuk, hétfő reggelenként mellettünk áll a Vascsontú Vérmumus a buszmegállóban.

Caryl Churchill darabjában mindkét világ hideg és magányos, közöttük pedig ott bolyong az Iglic, a különös haladzsanyelven beszélő, ezeréves alakváltó tündér. Egyedül van, épp úgy, mint Lily és Josie, a két kamaszlány, akikkel összekapcsolódik a sorsa. Őrangyaluk lesz és ártó szellemük, barátjuk, gyermekük és halálos ellenségük. Ezer alakban kíséri őket, ezer varázslattal kapaszkodik beléjük - pedig nem akar mást, csak játszani, szeretve lenni, élni.

A Katona József Színház és a Budapest Bábszínház koprodukciójában az egymás mellett létező, ám egymás nélkül elképzelhetetlen hétköznapi és mesebeli világ is megelevenedik. Lily és Josie története mellett számos másik történet zajlik: kislányok és tündérek, üzletemberek és koboldok, járókelők és víziluluk keresztezik egymás útját, hogy a mese és a valóság határán ne maradjanak egyedül.

„Amikor dúdol az áltatódal, ott leszünk néha az ágy alatt. Követünk a sötét utcán éjszaka szakadó huhogó esőben. (…) De kívánhatsz hármat sármot barmot bármit. Addig jár a koporsó míg el nem törölik a nevedet mindörökre. Lándzsa a szívedbe bandzsa a szemedbe halandzsa a szádra, nyim nyám nyomodban a nyamnyam. Aki bújt aki nem éjfélkor koponya szemem az éhségtől, addig is aludj jól, álmodj rémeket.”