Amikor a kommunista korszakban szinte viharos gyorsasággal – megírása után csupán tíz évvel – hazánkban is színre került Arthur Miller darabja (1959-ben a Nemzeti Színházban, a címszerepben Tímár József legendás alakításával), a hivatalos kritika a kapitalista társadalom farkastörvényeinek és az amerikai életforma öncsaló voltának kíméletlen leleplezését tartotta a legnagyobb erényének. Csupán a dráma különös – a valóságos időrendet bátran megbontó, az emlékeket, illúziókat és a kézzelfogható realitást szétválaszthatatlan szövevénnyé bogozó – szerkezetét furcsállották. Pedig ez hordozza az írói mondandó lényegét: Miller szerint az egész dráma a főhős fejében játszódik le, díszletéül is legszívesebben egy óriási koponyát képzelt volna el. Amikor pedig az egyik broadwayi előadás után egy néző fölrótta neki, hogy nem lehet tudni, milyen mintákat is cipel Willy, az ügynök két hatalmas bőröndjében, ingerülten így fakadt ki: „Hát önmagát! Ő maga az áru.”

Tehát az esendő, a hétköznapok anyagi és lelki súlya alatt görnyedő, a rideg tényeket rögeszmésen szebbé, barátságosabbá kozmetikázó, az álmai mellett a végsőkig kitartó kisember a megértő, de nem megbocsátó vizsgálat alanya. Alakjában a szerző apjának is emléket állított, akit az 1930-as évek gazdasági krízise gyűrt maga alá. Most, a jelenünket megnyomorító újabb világválság idején a közösség számára látszólag feleslegessé vált, az életből lassan kikopó, de mindennek ellenére szeretetre méltó figurájában valószínűleg több nemzedék tagjai is egyre döbbentebben ismernek magukra.