Két vándorszínész járja Magyarország tájait. Fiatalok, vidámak, jóképűek, tehetségesek, örülnek az életnek. Különböző kalandokba, és szerelmekbe bonyolódnak, mint az ilyen fiatalok gyakran és rendszerint. A nézők közben képet kapnak a magyar vidék mindennapjairól: szokásairól, furcsaságairól, küzdelmeiről, örömeiről és gyötrelmeiről.

Színészekről, színházi emberekről, csepűrágókról mesél Szigligeti színműve, derűvel, örömmel, ugyanakkor valami fátyolos melankóliával, mint mikor az ember a boldogság tetején arra gondol, hogy egyszer ennek vége szakad.
„Társadalmi vígjáték” – írja Szigligeti, s érdemes komolyan venni ezt a megjelölést. Főszereplői a színészek: Liliomfi és Szellemfi a kor gyermekei. Provokátorai és szórakoztatói környezetüknek. Vigaszt nyújtanak és tükröt tartanak azoknak, akikkel a sors összehozza őket. Egyazon arc egyik és másik fele, akár a bohócoké: szomorú és derűs. Színésznek lenni ma nem sikk, inkább eszelős megszállottság. A maszk derűje és bánata ennek a megszállottságnak a két arca. Egy alak áll a tenger partján (Zampano, vagy Szellemfi?) s körvonalai lassan elmosódnak a messzeségben. Hogy ki volt, nem tudjuk, nyomait még őrzi a parti homok, míg föl nem támad az esti szél…

Sajnálatos aktualitást kölcsönöz a történetnek az egyik legsikeresebb magyar filmrendező, Makk Károly minap bekövetkezett halála. Liliomfi és Szellemfi belépett a híres bohócpárosok sorába Makk filmjével. Érdekes adalék, hogy az olasz film pápája, Federico Fellini is ekkoriban készítette el a vándorló artistákról szóló költői művét, az Országúton-t. Az úr és szolga sokszor nevetséges versengése és összetartozása régi témája a művészetnek. Don Quijote és Sancho Panza, vagy Mozart operájában Don Giovanni és Leporello is ennek a viszonynak a varázslatos képei. De ilyen Stan és Pan, vagy Estragon és Vladimir Beckett Godot-jából. Egyszerre esetlenek, ügyetlenek, ugyanakkor tiszták és ártatlanok akkor is, ha történetesen valami csínytevésben vesznek részt…