Mit mondhat el az ember egy tizenhét éves fiúról, aki meghalt?

Hogy szép volt. És okos, mint a nap. Hogy szerette Humát és Bette Davist. És Truman Capote-t. És engem. Egyszer, amikor éppenséggel egy kalap alá vett ezekkel a példa- képekkel, megkérdeztem, mi a sorrend, mosolyogva azt válaszolta: betűrend szerint. Akkor én is mosolyogtam. De most csak ülök és töprengek, vajon a keresztnevemen sorolt be, mikor is Huma után kullogok, vagy a vezetéknevemen, amikor beékelődöm Davis és Capote közé. De az első nem lehetek semmiképp, s ez valami ostoba okból pokolian dühít, mivel világéletemben azt képzeltem, hogy nekem mindenben az elsőnek kell lennem.

Anya csak egy van!!!! Hála Istennek! De ki a halott kamasz apja?

A gyerek legyen az anyaszívűeké!

A gyászoló Manuela új gyermeket kap, tulajdonképpen a fia mostohatestvérét.

Az apa közös. Az anya nem.

És anyja lesz a példakép színésznőnek is, aki új szerepre készül, a spanyol költő Lorca Vérnászának anya szerepére, aki halott fiát gyászolja.

Pedro Almodóvar, spanyol filmrendező melodrámája: Mindent anyámról.

A fia megtanítja Manuelának: ha az ember szeret valakit, akkor semmi szükség arra a szóra: „sajnálom”.