Közreműködik:
Szemere Zita – szoprán
Biri Gergely – tenor
Fülep Máté – bariton
Harmath Dénes (orgona)
Szent István Király Oratóriumkórus (karigazgató: Záborszky Kálmán)
Szent István Szakgimnázium Női-és Férfikara (karigazgatók: Soltész Éva, Safarek Krisztián)
Hunyadi János Általános Iskola kórusa (karigazgató: Igaliné Büttner Hedvig)
Liszt Ferenc Általános Iskola kórusa (karigazgató: Kovács Katalin)

Vezényel: Antal Mátyás

Camille Saint-Saënst még manapság is gyakorta illetik a konzervatív jelzővel, s jóllehet, a francia romantikus zeneszerző hosszú élete miatt valóban kissé maradinak tűnhetett a fiatalabb generáció számára, mi sem áll távolabb az igazságtól. Az újdonságok, tudományos felfedezések iránt fogékony Saint-Saëns volt a legelső filmzeneszerzőnk, miközben régizenei kutatásaival is úttörőnek számított: Rameau és Couprin műveinek első összkiadása is szerkesztésében látott napvilágot. Utolsó nagyvolumenű műve, a III. szimfónia nagyszerűen példázza Saint-Saëns hagyományhoz és modernitáshoz fűződő viszonyát. Klasszikus négytételes szimfóniájában a liszti tématranszformációt alkalmazza: a zenei gondolatok, motívumok átalakulva vissza-visszatérnek, átszőve a teljes szimfonikus alkotást. Nyitótétele végig fenntartja a feszültséget, mely virtuóz futamaival a haláltáncot juttathatja eszünkbe. A lassútételt követő Prestoban pedig rendhagyó módon nem csak a zongora, de a hangszerek királynője, az orgona is megszólal. A hatalmas zenekart felvonultató energikus zárótétel Saint-Saëns talán leghatásosabb műve. Nem csoda, hogy ő maga is úgy nyilatkozott szimfóniájáról: “Mindent beleadtam, amit csak tudtam. Amit ebben sikerült elérnem, arra soha többet nem leszek képes.”
A hagyománykövetés és modernizmus jellemezte a 20. század csodabogarát, Carl Orffot is, akinek ma világszerte ismert fő művét 1937-es bemutatója után szétcincálta a kritika “érthetetlen nyelve és jazzes atmoszférája” miatt, így a náci rezsim alatt egyetlen operaigazgató sem merte színpadra állítani. Holott Orff hatalmas apparátust felvonultató szcenikus kantátája teljes mértékben a középkori európai hagyományokból táplálkozik. A zeneszerző 23 verset választott ki a híres bajorországi Benediktbeuern-kézirat késő középkori repertoárjából – részben Michel Hofmann filológiai tanácsai alapján. A versek többsége allegorikus képekből áll, melyek statikus jellege a késő reneszánsz és barokk világfelfogását tükrözik, ezt jelképezi Orff zenei művének zenei “mozdulatlansága” is gyakran ismétlődő motívumaival. S bár végig kerüli a disszonanciát, mégsem halljuk klasszikusnak: archaizáló nyelve kerüli a megszokott dúr-moll tonalitást, miközben a végletekig kihasználja a nagyzenekar teljes eszköztárát. Nála a ritmus mindennek az alapja.
Így bontakozik ki a zene sűrű szerkezetében a franciával és ónémettel kevert latin szövegek rejtett ereje, mely önálló képi világot teremt, és egyfajta kommentárként szolgál a Fortuna istennő uralma alatt kibontakozó „imagines magicae” – mágikus képek – színreviteléhez.